Moliere: „A mizantróp” című drámájának előadása a Katona József Színházban
Több, mint két évtized után újra műsorára tűzte a Katona József Színház Molière – saját bevallása szerint – legjobban sikerült darabját, A mizantrópot. Ezúttal Zsámbéki Gábor rendezésében láthatjuk ezt a kesernyés komédiát, ami egyúttal búcsúrendezés is, hiszen Zsámbéki január 31-el megvált a Katona színházigazgatói posztjától.
A cselekmény lényegében Alceste, az idealista ember szembesülése a realitással, az emberi gyarlósággal, az erkölcsi eszmények megvalósulatlanságával a való életben. Ez attól válik számára valóságos konfliktussá, hogy nem tudja feldolgozni ezt a tapasztalatot s elfojthatatlan vágyat érez rá, hogy mindenkivel közölje – már-már durvaságba hajló őszinteséggel – lesújtó véleményét, emlékeztesse kicsinységére, romlottságára, s kíméletlenül kiemelje hibáit. Egyetlen ember szélmalomharca ez az emberiség ellen, s bár igaza van, mégis eleve bukásra ítéltetett, hiszen az emberek nem tökéletesek, s alaptermészetüket megváltoztatni – főleg akaratuk ellenére – aligha lehet. A kérdés tehát főhősünk számára: ilyen körülmények közt menjen vagy inkább maradjon e tökéletlen társadalom tagja? Ezt a belső vívódást is remekül érzékelteti Petri György Molière-fordítása, melyet Várady Szabolcs csiszolt tovább kifejezetten erre az előadásra.
A színészek érzékletesen formálják meg szerepeiket. Fekete Ernő nem eljátssza, hanem valósággal megtestesíti az emberi gyarlóságtól, mindennapi intrikáktól s gonoszkodásoktól megundorodott, világból kivonulni kész Alceste-et, ki hol hangosan hőbörög, hol magába roskadtan, duzzogva kesereg a sarokban. Alceste szerelmesének, Célimène-nek szerepében Ónodi Eszter a szó szoros értelmében üde színfoltként jelenik meg a színen, piros miniszoknyájában maga a csábítás. Máté Gábor alakítja Oronte-ot, Alceste ellenlábasát s vetélytársát Célimène-ért, kitűnően mintázva meg a hatalom sunyi kiszolgálóját, ki csak addig mutat baráti arcot, míg önhitt tetszelgése a költő pózában őszinte kritikát nem kap. Azután a legveszélyesebb ellenféllé válik, ki a maga vélt igazát véleménykérdés dolgában is a Becsületbíróságon keresztül csikarja ki. Alceste legjobb barátját, a kor emberének hibáit élesen látó, de hozzájuk tökéletesen alkalmazkodó, elnéző és megértő Philinte-et Kocsis Gergely játssza sok humorral; jellemének női megfelelőjét, az eredetileg Alceste-be szerelmes, majd csalódásában végül Philinte karjaiba omló Éliante-ot pedig Tenki Réka formálja meg tökéletes természetességgel. Célimène erőszakos és álszent barátnőjét, Arsinoè-t Fullajtár Andrea hűen alakítja. A Becsületbíróság tisztjeként erőteljes és kifejező Ujlaki Dénes játéka, kinek néhány mondatából is érezni, hogy legyen bár a per tárgya bármily nevetséges és magától értetődő dolog, itt nincs apelláta: akit oda beidéznek, annak mennie kell. Célimène máskor oly öntudatos hódolói, a gazdagságával kérkedő, piperkőc Acaste (Takásty Péter) és félművelt barátja, Clitandre (Elek Ferenc) opportunistákként rohannak utána, hogy kegyeibe ajánlhassák magukat. A díszes vendégsereget megtoldván két, az eredeti műben nem szereplő figurával került a színre a maffiózó külsejű, hűvösen szemlélődő Ariste (Vajdai Vilmos) és annak punk-frizurás nője (Kiss Eszter).
A darab, mely végig Célimène otthonában játszódik, szinte üres színpaddal indít. Idővel a színészek előhúznak néhány díszletet: egy görgethető ágyat, mely központi elemként hol gyülekezőhely a házibulira, hol a vitatkozók közé ékelődő ütközési pont; egy pipereasztalkát hatalmas tükörrel, rajta tulajdonosának úgyszintén méretes arcképével és egy fotelt, melyben – mint holmi bölcsőben - félénken megbújhat majd a menekülés hírével érkező, rémült kisegér-szerű Flipote, Alceste védence (Tóth Anita). A jelenetek változásával a színészek szabadon mozgatják, tologatják ide-oda a térben ezt a néhány bútordarabot, s a színpadi lámpák fel-le kapcsolgatásával a fény intenzitását is ők szabályozzák, ezáltal is kihangsúlyozva az általuk alakított figurák erősebb vagy gyengébb személyiségét, aktuális érzelmi állapotát. A jelmezek is kontúrosan rajzolják tovább egy-egy szereplő jellemét: finom, kissé csillogó öltönyben a megjelenésére sokat adó Acaste; farmerben és zakóban a lezserkedő, rasztafrizurás Clitandre; öltönyben-nyakkendőben a hatalom képviselője, Oronte; talpig fekete, kérlelhetetlen szigorúságot árasztó díszmagyarban a Becsületbíróság tisztje; szexi piros miniszoknyában Célimène, aki a darab folyamán állandóan öltözik-vetkőzik, újabb és újabb ruhákban tűnik fel, a trendi nő imázsához híven. Alceste-et és az őt hiábavalóan meggyőzni igyekvő jó barátját, Philinte-et hasonló ruhákba bújtatta a jelmeztervező, Szakács Györgyi, így még szembetűnőbbé válik, hogy a mű írójának, Molière-nek személyiségében megbúvó kettősség kivetüléseként perlekedik egymással e két figura, végig a darab folyamán, mintha az írói idealizmus vitázna a realitással. S minthogy eme vitának egyedül csak a realitás lehet győztese, nem meglepő, hogy Alceste a darab végén önkéntes száműzetésbe kényszerül, de csak egyedül, mivel Célimène –bár intrikáira fény derült – mégis inkább a léha társaságot választja. Legszükségesebb holmijaival az erdőben, egy kalyibában élhet hát ezentúl Alceste, a társadalomból kivetetten és megvetetten, gúnykacajtól kísérve. Az eredeti mű szerint Philinte és Éliante megpróbálják eltéríteni szándékától, ám jelen feldolgozás szerint - bár megszólal bennük a lelkiismeret hangja -, mégis inkább csak egymással vannak elfoglalva, s nem mennek Alceste után. Viselkedésük mintha korunk társadalmában az emberek egymáshoz viszonyulását, egymástól való gyors elidegenedését tükrözné.
Már évszázadok óta játsszák a színházak Molière eme feketekomédiáját. Egy ilyen darab színrevitele nyilván nem véletlen választás eredménye, általában okkal tűzik műsorra. A színházlátogató közönség egy része csupán szórakozást keresve ül be a darabra, más része azonban talán el is gondolkodik a látottakon. Vajon mit mond nekünk Molière színdarabja ma? Vajon fantáziánk Oronte szánalmas viselkedése, a Becsületbíróság tisztjének egyenruhája, s már maga a „becsületbíróság” kifejezés láttán-hallatán csak a véletlen folytán von párhuzamot közéletünk jelenkori eseményeivel? Ha a színházi alkotó folyamatok antik korokból öröklött elsődleges célját tekintjük – vagyis életünk eseményeinek feldolgozása, rámutatás a társadalmi, közéleti problémákra, visszásságokra –, akkor bizonyára nem maradunk kétségek közt a Mizantróp mostani rendezési elvének mibenlétéről.
